Véredért életed 2. fejezet - Még csak most kezdtem...

II. Fejezet

Még csak most kezdtem …

A langyos víz váratlanul érte bőrömet. Egyből megébredtem álmomból. Szemembe erős fény tűzött és orromat érdekes szag ütötte meg.

-         Szia picim! Hogy vagy? De szépek a szemeid!

Alig tudtam nyitva tartani a szemem, de muszáj volt megnéznem. Ahogy tekintetünk találkozott hirtelen egy ősi vad ösztön lobbant fel bennem. Torkomban éreztem a felkívánkozó morgást, de a számat halk kis szuszogáson kívül semmi sem hagyta el. Nem tudom mióta aludhattam, de azóta, hogy ébren vagyok kezdett kitisztulni a fejem. Ahogy élesedtek érzékeim úgy nőtte ki magát a fájdalom. Olyan irgalmatlan fájdalom, amilyet még sosem éreztem egyenesen a mellkasomból. Testem nehéznek és tehetetlennek tűnt. Könyörögtem gondolatban, hogy múljon el ez az érzés, de egyre erősebb lett.

-         Ohh. Azt hiszem neked sürgős segítség kell. De előbb felveszünk egy meleg ruhát.

Csak most, hogy a meleg ruhát emlegették vettem észre, hogy hideg van. Az idegen pár pillanat alatt már vissza is ért és bebugyolált.

-         Figyelj rám kis drágám! Tudom, hogy fáj, de még egy picit tarts ki! Ez most lehet, hogy rossz érzés lesz, de hamar elmúlik. Bármi történjen, ne mozogj.

Nem értettem minek mondja ezt. Meg se tudtam mozdulni. Minden izmom merev volt és nehéz. Úgy ültem az ölében, mint egy rongybaba. Éreztem, hogy a mellkasomból jövő fájdalom egyre erősebb. Mintha a szívem lassan felrobbanna.

-         Nem lesz semmi baj … - suttogta a fülembe és leheletét izzó nyakamon éreztem. Észre se vettem mikor hajolt oda.

Bal kezével finoman félre fogta fejem, így szabaddá téve nyakamat. A hideg kirázott, mikor két tűszerű dolog karcolt végig a nyakamon. Éreztem, hogy az idegen tétovázik. Egyszer csak olyan éles fájdalom nyilallt belém, amihez képest a mellkasomban lévő nyomás semminek tűnt. Szinte pattantak az ereim, ahogy a fogak belém hatoltak. A fájdalom azonban hamar elszállt. Helyét egy olyan érzés vette át, melyet még nem tapasztaltam. Halk sóhajok hagyták el torkomat és éreztem, hogy forró, sűrű vérem a nyakamról a testemre ömlik. Nem tudom meddig voltunk így, de minden perccel jobban akartam. Mindenem egyre könnyebb lett és az extázis teljesen átjárt. Végtagjaimba visszaszállt az erő és belecsimpaszkodtam a másik testébe. Megint izzott a testem, de ezúttal nem a kínoktól. A tetőpontot akkor értem el, mikor éreztem, ahogy a fogak távoznak gyenge húsomból. Beleremegtem az érzésbe. Sosem éreztem még ilyen intenzív dolgot. A számon elhaló hangok törtek fel, melyek semmire sem emlékeztettek.

-         Jól van! Most már minden rendben! Jobban érzed magad? Nagyon sok vért termeltél. Maradj itt. Hozok egy lavór vizet, amiben megmosdathatlak. Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam. Nem szoktam így összekenni az alanyt evés közben, de most nem tudtam mit tenni …

A hangok csak kósza szellőnek tűntek a fülemben. Minden érzékem teljesen beindult. Most, hogy megint kiment újra egyedül éreztem magam. Gyengének és védtelennek tűntem, ahogy ott álltam olyan szerencsétlenül.

Hirtelen mindenre emlékezni kezdtem. A születésemre, arra hogy dob el anyám magától és arra, ahogy a ládába tettek. A düh szikrái újra felfénylettek bennem. Úgy éreztem, hogy bárkit szét tudnék tépni egy perc alatt. És akkor egy halk koppanást hallottam a folyosó kanyarja felől. Vad morgás szakadt fel torkomon és a testem ösztönszerűen felkészült a támadásra. Egy félénk idegen lépett elő a fal mögül. Kb olyan magas volt, mint én és ugyan azaz illat lengte körbe, mint a másikat. Szemei ártatlanok voltak és zöldek. Félt tőlem, ezt a kalapáló szívverése árulta el. Ahogy a vérem illata elérte arca megmerevedett és a fogai előtörtek csöpp kis szájából. Szeme megtelt szenvedéllyel és vadsággal. A kutyák szűköltek kint, mikor újabb morgás tört utat magának és magam is meglepődtem, milyen erő van a hangomban.

-         Gyerekek! – hallottam meg a másik idegen hangját és a testem engedelmeskedett. Megnyugodtam és kiegyenesedtem.  – Mi folyik itt? – jött oda hozzám. Kérdőn nézet rám, de amint meglátta ellenfelemet minden világos lett számára. – Rony, örülök, hogy itt vagy, de mondtam. Csak akkor szabad lejönnöd, ha hívlak.

-         Bocsáss meg anya! De nem tudtam mi ez az illat és annyira kíváncsi lettem.

-         Semmi baj kicsim. Hoznál a padlásról takarókat?

Ahogy jött felénk a teste épp olyan kecses volt, mint azé, akit anyának nevezett. Az anya az egyetlen szó, amit megértettem, hogy pontosan kire vonatkozik. Olyan szépek voltak.  Rony … szóval így hívják.

-         Most, hogy megint kettesben maradtunk ideje kicsit lemosdatnom téged. Hogy hívnak? – folytatta a beszédet az anya – Engem Cornélia-nak.

Nem válaszoltam, mert nem is tudtam. Mivel anyámék születésem után pár órával eltemettek nem volt ki megtanítsa nekem a beszédet. Cornélia … legalább már tudom a nevét.

-         Jajj de butus vagyok. Hisz még nem tudsz beszélni. Lássuk csak … - pár percig gondolkodott majd … - Elég erősnek tűnsz, úgy hogy arra gondoltam, lerövidítjük a tanuló időszakodat.

Ezzel meg mire célozhat? Az asztalról levett egy élesnek tűnő tárgyat és megvágta magát. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam miért csinálja.

-         Ne félj! – biztatott barátságosan – Igyál egy kicsit! – a fejem ráztam, hisz őrültségnek hangzott. – Nyugodtan. Nem lesz semmi baj.

Mivel nem mozdultam odajött hozzám. Kezével gyengéden támasztotta meg a fejemet és a számhoz nyomta vérző karját. Ahogy a vér a nyelvemhez ért szinte robbant a számban. Ahogy ittam egyre több és több emlékkép töltötte meg a fejemet. Pillanatok alatt tudtam mindent, amit az iskolában tanítanak. Tudtam írni, olvasni, számolni és beszélni. Az emlékekben azonban mások is voltak. Ijesztő szörnyek, akik morogtak és fújtattak ugyan úgy … úgy … mint én. Ledermedtem a gondolattól. Amikor elvette a karját minden tudás, amit nekem szánt már a birtokomban volt.

-         Anya, itt vannak a takarók. Hova tegyem?

-         Tedd csak le a nappaliba és utána gyere ide, kérlek. – mondta aztán felém fordult – Tudom, hogy ez most egyszerre neked kicsit sok volt. Mindenről mesélek neked fiatalember, de most van egy halaszthatatlan dolgunk.

-         Itt vagyok anyu! – jött be mosolyogva Rony – Mit szeretnél?

-         Arra gondoltam, hogy itt az ideje az úrfit elnevezni. Milyen nevet gondoltál neki?

-         Albert?

-         Szép név. De nem igazán illik egy erős és büszke harcoshoz. Olyan kell, ami erőt sugall és félelmet kelt.

-         Ceaser?!

-          A mesékben a gonoszt hívják így … még Te mondtad.

-         Igaz … akkor … legyen Joshua!

-         Joshua … nekem tetszik … neked tetszik? – mosolyogva nézett rám és habár nem tudtam pontosan miről is beszélnek rábólintottam.

-         Nagyszerű! De most Rony irány az ágy. Késő van, és neked aludni kell! Neked is Joshua! Gyerünk!

Megfogta a kezünk és együtt mentünk fel a lépcsőn. A szobák ajtajához érve azonban megállított bennünk.

-         Figyeljetek rám és főleg Te Rony, mert neked lesz majd a legnagyobb kísértés. Sose szabad Joshua-t megharapnod és Joshua, neked nem szabad engedned se és bántanod se Veronica-t. Megígéritek?

-         Igen…

-         Igen…

-         Jól van! Rony kérlek menj a szobádba. Joshua, te velem maradsz.

Láttam Rony féltékeny tekintetét, de megértem. Én is így éreznék a helyében.

A szobába érve azonban elbizonytalanodtam. Valami azt súgta, hogy nekem nem itt van a helyem. A mellkasom újból fájni kezdett és különös dolgot éreztem. Szemhéjaim elnehezültek és összezárultak.

-         Joshua. Gyere, itt fogsz aludni mellettem. Bármire szükséged van, szólj! Rendben?

-         Igen..

-         A másik. Itt lenne az ideje, hogy választ kapj mindenre. Te egy vérfarkas vagy. Tudom, hogy most nehéz neked. A vérfarkas azt jelenti, hogy nagy erejű alakváltó képességgel rendelkező lény. Ezért élted túl a ládában. A tested reagált a veszélyre és „hibernáltad” magad. Ez kb annyit jelenet, hogy aludtál. Nem volt szükséged élelemre és folyadékra. A tested minden szervet, ami nem létfontosságú lelassított. Ezt ne úgy képzeld, mint a csigát. Inkább úgy, mint a haj növekedést. A haj lassan nő minden nap. Most, hogy ittam a véredből elméletben a „gazdád” is lettem, ami nekem nem tetsző kifejezés. Jó magam egy dhampyr vagyok. A dhampyrok háborúznak a vámpírokkal. A harc közben az eszközök fejlődtek és a vámpírok befogták a vérfarkasokat, hogy segítsenek legyőzni minket. Érted?

-         Igen, de nem értem miért … - mondtam és meglepődtem a saját hangomon.

-         A vérfarkasok nagyon erős és vad lények. Minden érzékszervük a vadászatra termett. A többhónapos nyomot is tudják követni. – Cornélia nyugodt hangon folytatta.

-         De ha vadak … akkor … miért maradnak és fogadnak szót?

Nem nagyon értettem, amit így most megtudtam. A vérfarkasokat nem egyszerű „háziasítani”. A szabad szellemük nem engedi, hogy személyhez kössék magukat.

-         Ez egy nagyon jó kérdés, drágám. A válasz viszont lehet túl egyszerű. Minden emberi szervezet vért termel, amit le is bont idővel. Ami a vérfarkasoknak más, hogy több vért termelnek, mint amennyit le tudnak bontani. A vér egyre csak gyülemlik a szervezetükben, ami szívfájdalomhoz, csökkenő vérnyomáshoz és végül halálhoz vezet. A halál oka legtöbbször az, hogy az erek nagyon feszülnek. A vér egy idő után mivel nem tud több teret szerezni elkezd sűrűsödni. A szívfájdalmat ez idézi elő. A vér végül addig sűrűsödik, míg a szív nem tudja tovább pumpálni. A vérfarkasok hiába erősek, ha saját maguk ölik meg magukat. Ezért az őseik szövetséget kötöttek velünk és a vámpírokkal. Mi segítünk a felesleges vért eltávolítani és ők cserébe megvédenek minket.

-         De a dhampyrok és a vámpírok háborúban állnak egymással.

-         Igen. Régen békében éltünk. Az előző király dhampyr volt. Mivel ő meghalt, ezért a törvény alapján vámpírt kellett választani. Az uralkodók sose nézték le a másik fajt. A vámpírok mellett dolgoztunk. Az egyetlen szabály az volt, hogy a két faj ne keveredjen. Minden akkor kezdődött, mikor az egyik dhampyr ifjú beleszeretett a vámpírhercegnőbe. A hercegnőt Kamilia Toshikov-nak hívták. A szerelem sajnos vakká tesz. A két faj alapból nem keveredhetett. A törvény szerint fajtalankodás, valójában féltek és félnek, hogy egy olyan lény jönne létre, melyet már nem tudnának a régimódi hagyományaik szerint irányítani. A két „faj” ötvözéséből születő gyermek erősebb lehet bárkinél. Ezt nem kockáztathatták meg. Amikor rájöttek a kapcsolatra Trevor-t, a dhampyrt meg akarták öletni, viszont sikerült elmenekülnie. A dhampyrok egy nagycsalád. Hogyan mondhattunk volna nemet, mikor menedéket kért? Senki se mondta el, hogy hol van. Kamilia és Trevor továbbra is találkoztak és szerelmük csak erősödött a bujkálástól. A király haragjában a mágusaihoz fordult, akik egy olyan varázsitallal álltak elő, mellyel el lehet felejtetni Kamilia-val a szerelmét.  Kamilia a szer hatása után épp olyan lett, mint az apja. Hatalmaskodó és manipulatív. Trevor azonban még mindig szerette. Végül Kamilia szobájába lopózott, ahonnan az őrök elvitték és a hercegnő parancsára megölték. Mi, a dhampyrok ekkor fellázadtunk és a háború így kezdődött. A király ragaszkodik a hagyományaihoz. Ha ellenszegülsz, véged. Sajnos a legtöbb katona vámpír volt. A béke idején kevés volt még a vérfarkas és ezért csak a harcosok kaptak. A vérfarkas ahhoz kötődik, aki először szívja meg. Csak pár felnőtt egyedet tudtunk magunkkal hozni és néhány szűz kölyköt sikerült elrabolni. Igazából nem is nevezném háborúnak, hanem ellentétnek. Mi dhampyrok nehezen bocsátjuk meg, hogy ezt tették Trevor-ral. Ők viszont azt neheztelik, hogy fellázadtunk a király ellen, mikor ők elfogadtak mindent a dhampyr királytól.

-         Szűz? – futott ki a számon hirtelen megdöbbenésemben.

-         Igen. Addig szűz, míg nem szívnak belőle. Addig, míg szűz hiába sűrűsödik a vére 10 éves koráig nem hal meg. Olyan állapotba kerül, mint amilyenben te is voltál. Végig alszik. Ez védelmi reakció, a kínok ellen. Ezen idő alatt táplálékul a körülötte élők energiáját szívja el. Ahogy te is tetted azzal a kis fával.

-          Fával?

-         Igen. Ahol voltál ott egy kis fa állt. Ahogy elszívtad az energiáit teljesen elszáradt. De nyugodj meg. Magához fog térni és egy éven belül utoléri magát.

Nem a fa miatt voltam nyugtalan. Vérfarkas vagyok szerinte. Ő pedig dhampyr. Ha igaz az, amit mondott, akkor én köteles leszek megvédeni őt. Csak lassan állt össze a kép.

-         Lehet egy kérdésem? – szólaltam meg, miközben ő a szekrényében kotorászott.

-         Persze, édesem. Mi lenne az?

-         Hogy kerültem Én oda? Ha tényleg vérfarkas vagyok, akkor hogyan?

-         Mi az utolsó emléked?

-         Az, hogy egy nő kezében vagyok. Az anyám mellette áll, aki nem is néz rám. Aztán letesznek és énekelnek nekem. Mikor felébredtem már sötét volt és hideg. Másra nem emlékszek.

-         Az édesanyád egy ember? De ez egyáltalán lehetséges? – gondterheltség suhant át tökéletes vonásain. – Holnap elmegyünk egy úriemberhez. Ryoo-nak hívják és Ő egy varázsló.

-         Varázsló?

-         Igen. Mindent tud a vérfarkasokról. Biztos tudni fogja mi történhetett. De addig is. Itt az ideje, hogy aludj egyet. Nem fáj semmid se?

-         Nem.

-         Egy kicsit se? Muszáj megmondanod!

-         Csak egy kicsit … itt – mutattam bizonytalanul mellkasomra.

Valami érdekes kifejezés terült el az arcán és újra a nyakamhoz hajolt. Az érzés, ami ezelőtt is felszínre tört most enyhébb volt. A harapást se éreztem erősnek. Valószínűleg azért, mert most nem a fő eret célozta, csak egy kisebbet.

A sok információ, melyet kaptam tőle csak lassan találta meg a helyét. A lényekhez képet is kaptam, így már meg tudtam volna különböztetni a manót a koboldtól, de saját tapasztalat nem társult melléjük, így az elfogás vagy a megölés még nem sikerült volna. A puha ágyba hiába voltam fáradt nem jött álom a szememre. A Cornéliá-tól kapott emlékek nem hagytak nyugodni. Újra és újra végigpörgettem őket lelki szemeim előtt. A képek közt kétféle farkas volt. Csak reménykedni tudtam, hogy négy lábon álló leszek majd én is. A másik, ami két lábon állt egyáltalán nem hasonlított farkasra. Pofája torz és alkata aránytalan volt. Ellentétben a négy lábon álló olyan volt, mint egy rendes farkas, csak nagyobb. Sokat gondolkodtam ezen a bizonyos Ryoo-n is. Hogy tudhat annyi mindent a vérfarkasokról? Tényleg varázsló, vagy ahogy az emlékekben az emberek neveznék kuruzsló? Meg annyi kérdés és egyikre sincs válaszom.

Gondolataimba merülve aludhattam el, mert halk surranó léptek zajára ébredtem fel. A hang a konyha felől jött. Ösztönszerű késztetést éreztem, hogy lemenjek és megnézzem ki az. Lassan másztam ki az ágyból, hogy Cornéliát ne ébresszem fel. A fal árnyékából figyeltem a lépteket, melyek most felém közeledtek. Tudtam, hogy érzi a szagom és ő is készenlétben van. Amikor elhaladt mellettem elkaptam. Halk sikítás hagyta el a torkát és egyik kezével a nyakát szorító karomhoz kapott.

-         Anyuuuu! – sikította. – Anyaaa!

A hálószoba felől futás hangjait hallottam és perceken belül Cornélia jelent meg a folyosón egy gyertyát tartva a kezében.

-         Mi folyik itt? Josh engedd el Veronica-t! – próbált nyugodtnak tűnni, de nem sikerült neki.

-         Én csak inni mentem le anyu. – Veronica az anyához bújt és sírt.

-         Josh?

-         Lépteket hallottam. Csak ellenőrizni szerettem volna, hogy ki az.

-         Gyerekek … Josh ha legközelebb ilyen van, akkor ébressz fel. Jól van Rony, semmi baj. Ne sírj! Nincs semmi baj.

-         Én nem akartam … én csak ..

-         Nyugodj meg! Gyere ide. – mondta és odaintett magához – Ami most történt az részben az Én hibám is. Nem hagytam nektek időt, hogy összeszokjatok. Joshua, ő Veronica, a lányom. Ő is dhampyr. Szeretném, hogyha megjegyeznétek egymás illatát, hogy ez az eset ne fordulhasson többet elő. Most pedig irány az ágy. Holnap korán kell kelnünk.

Az ágyba terelt minket. Veronica gyorsan visszaaludt, de én túlságosan feszült voltam, hogy aludni tudjak. Sokáig mesélt nekem. A mese után ugyanazt a dalt énekelte, amire emlékszem. Nem értem miért, de most lenyugodtam tőle.

-         Cornélia, én …

-         Cornélia? ... Josh, nem haragszok. Erről nem tehetsz. Én nem figyeltem eléggé. Elfelejtettem mondani, hogy azzal, hogy vért cseréltünk az én vérfarkasom lettél. Ez azzal jár együtt, hogy ösztönszerűen védelmezel.

Kicsit elszomorított. Világéletemben rab voltam. Egy dobozba vártam, hogy szabad lehessek és most megint rab lettem. A vérfarkas létem még csak most kezdett leülepedni bennem. Cornélia észrevehette az arcomra kiülő érzelmeket, mert az ölébe ültetett.

-         Joshi … kicsim … mi a baj? – mondta miközben finoman ringatni kezdett a lábain.

Egy hang se jött ki a torkomon. Nem is kellettek a szavak. A csend mindent elmondott. Ő sem szólt. Csak ölelt szorosan, mégis gyengéden. Biztonságot adó volt ez az ölelés. Itt talán már semmi rossz nem érhet el. A felsőjén még éreztem a könnyek okozta vizes foltot, melyet Veronica hagyott ott. Legszívesebben én is sírtam volna. De mi értelme lenne? Nem lesz jobb, ha sírok, csak gyengébbnek látszok. Pedig annyi mindent szerettem volna megsiratni. Sírni szerettem volna anya miatt, a mai nap miatt és … Cornélia miatt, aki megmentett.

-         Josh – kezdte újra gyengéden – Tudom most nagyon nehéz neked. De ne érezd úgy, mintha tárgy lennél, vagy muszáj lenne valami. Lenne egy kényes kérdésem és szeretném, ha majd idővel őszinte választ adnál nekem.

-         Mi lenne az? Mit szeretne kérdezni?

-         Tudnál rám anyaként tekinteni? Mert Én saját fiamként szeretlek és foglak szeretni.

A szeme elszántságot tükrözött. Hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Először nevezett valaki fiának és mondta, hogy szeret. Hogy is mondhatnék erre nemet?

-         Igen! – mire átgondoltam volna, mit mondok már kifutott a számon.

De nem is bánom, hogy így történt. Cornélia arcán örömkönnyek csorogtak le. Szorosabban tartott, mint eddig és csak testének rázkódásából éreztem, hogy sír.