2012. május 10., csütörtök

Véredért életed 3. fejezet - A szörny kitör


III. Fejezet
A szörny kitör

Féltem kinyitni a szemem. Féltem, hogy a tegnapi események csak egy gyönyörű álom részei. De egy olyan személyiség, mint Cornélia lehet egy álombeli lény? Vajon a legmerészebb álmok alkothatnak ilyet?
Nem éreztem azt a dohos szagot, mint rég. Még se mertem kinyitni a szemem. Mindenhonnan Cornélia merész kiwi és narancs illatú parfüme áradt.
-         Joshua! Kicsim ébresztő. Kész a reggelid! – halk nevetés követte Cornélia kedves szavait.
Finom léptek zaja töltötte be a szobát és az ajtó csendes nyögése adott jelet arról, hogy valaki a helyiségbe lépett. Két puha kéz ért hozzám és simogatott végig.
-         Kisfiam! Ébresztő kis farkasom …
Lassan, még mindig félve nyitottam ki a szemem. Az a szép zöld szempár mélyen az enyém fúródott. Az ösztöneimmel éreztem, hogy őszinte és tiszta minden, amit tesz. Lustán, álmosan dörzsöltem meg a szemem és a számon egy hatalmas ásítás csúszott ki.
-         Ejnye te kis csibész! Szóval ilyen kis lusta vagy? Hát micsoda dolog ez?
Nem tudtam menekülni a kedves kis kezei közül. Életemben először nevettem és ez szívből jött.

A reggeli nagyon finom volt. Evés közben sokan megdicsértek, hogy milyen illedelmes vagyok. De ez nem az Én érdemem. A vér, amit Cornéliától kaptam nem csak az emlékeit tartalmazta számomra, hanem a tudást is. Minden tudásom az övé, ahogy én is. Veronica azonban egész reggeli alatt nagyon furcsa volt. 
-         Joshua, ahogy már mondtam, ha jól laktál, akkor átöltözöl és elmegyünk Ryoo-hoz. Nem kell félned tőle. Barátságos J
-         Biztos?
-         Igen!

Az útból semmit sem láttam. Cornélia végig lefoglalta a figyelmemet. Mire észbe kaptam már egy ház előtt álltunk.
-         Ááh a drága Cornélia! Meseszép mint mindig. Hogy vagy, szivecském?
-         Na de Ryoo! A végén még elpirulok. Miért vagy mindig ilyen szétszórt? Néha el se hiszem, hogy Te vagy a környék legjobb varázslója.
-          Micsoda bóók! De miért állunk itt kinn? Gyere be Cornélia … ööhm … kölyök … te kinn maradsz!
-         Joshua, itt várj! – szólt rám Cornélia, mikor meglátta döbbent tekintetemet.
Egymás mellett mentek be a házba. Cornélia jóval kisebb volt a férfinál, mégis sokkal erősebbnek éreztem nála.
Nem zavart, hogy nem mehettem be. A beszélgetés minden részét hallottam.
-         Ryoo, én azért jöttem, hogy megkérjelek valamire. Tegnap este találtuk Joshuát. Ő egy …
-         Kizártnak tartom Cornélia. Nem élhette volna túl. Hallottam a híreket. A rabszolgák területén volt, tehát ember szülte. Csak nagyon erős farkas utódja lehetne. De azok a vámpírpalotában vannak.
-         Van reális lehetősége. A vérének vérfarkas íze volt. Tudom.
-         Hány évesnek tippeled? … Várjunk csak … te rossz kislány már meg is szívtad?
-         4 vagy 5 lehet. Csak annyit kérek, hogy nézd meg. Kérlek!
-         Mivel szívem akkora, mint a Föld és olyan kedves vagyok talán megtehetem.
-         Lekötelezel te csupa szív lélek. – mondta Cornélia egy kis gonosz éllel a hangjában.
Ryoo nehéz és Cornélia pehelykönnyű léptei az ajtó felé közeledtek. Egyszer csak kijöttek egyenesen felém. Ryoo nem tűnt barátságosnak. Az egész házat furcsa szag lengte körül, ami a férfiből is áradt.
-         Nos, kedves Cornélia bebizonyítom, hogy a kölyök nem vérfarkas. – mondta gúnyosan és durván megragadta az állkapcsomat – Kezdjük a tekintetével. Egy vérfarkasnak a tekintete annyira éber, hogy még a fűben lévő tetű sem tud tisztességeset fingani anélkül, hogy ne tudja előre. Ezzel szemben Joshua drága tekintete annyira éber, mint egy másnapos hulláé. A teste olyan, mint a tejföl. Fehér és kenhető. Gyanútlan, mert engedett az álla alá nyúlni. Szépséges Cornéliám ez a kölyök max 20 kg babaháj. 10% esélye van arra, hogy tényleg farkas legyen.
-         Már mondtam. Ryoo, ő 100%-ig farkas.
-         Mitől vagy ilyen biztos?
-         Csak tedd próbára! Az én kedvemért!
Ryoo az államnál fogva megtekergette a fejem jobbra, majd balra. Bántott, amit mondott. Cornélia viszont hitt bennem és ez segített figyelmen kívül hagyni ezt a bugrist. Végül is rábólintott Cornélia kérése és bement a házba. Egy üvegcsével jött vissza, de végül elrakta.
-         Mit is mondtál szívecském, kb mennyi időt töltött ott?
-         Születésétől kezdve…
-         Tehát akkor működnek a rejtett ösztönei, akkor…
Hirtelen megfogta a kezem és maga után húzott. Nem volt durva, csak határozott. Egy folyóhoz mentünk.
-         Ryoo! – szólt Cornélia vészjósló hangja a hátunk mögül.
Egy perc alatt történt. A másik kezével is megragadott és a folyóba dobott. A víz irgalmatlanul ellepett. Levegőre vágytam, de nem tudtam a víz fölé keveredni. A tüdőmet égette a légszomj. A vergődésemmel felvertem az üledéket és az csípte szemem. Nem tudtam merre van a fel és merre a le. A víz sodrása magával ragadott és habár nem volt erős az áramlás nekem elég volt. Pánikba estem. Nem tudtam tisztán gondolkozni. A nagy zűrzavarban a fülem még mindig érzékeny volt és kínlódásom közben hallottam a parton lévők beszélgetését.
-         Ryoo, te normális vagy? Hogy dobhattad be? Azt se tudja, hogy kell úszni!
-         Nyugodj meg! Ha tényleg farkas nem lesz baja. Te pedig azt mondtad, hogy 100%-ig az.
-         Ajánlom, hogy jó magyarázatot adj!
-         Gondolj bele. A kis tökös 4 - 5 évet húzott le a föld alatt. Ha igaz, amit a kóróról mondtál akkor működnek az ösztönei. Most, hogy ilyen új még a helyzet, amiben él, az ösztöne még intenzívebben dolgozik. Bolond lenne hagyni, hogy a hordozó test meghaljon. A gond az, hogy fogalma sincs a kölyöknek, hogy hogyan kell irányítani.
-         Te szadista! Akkor is, minek kellett beledobni?
-         Vészhelyzetben látványosabb.
A levegőhiány miatt nem tudtam tovább koncentrálni rájuk. A szervezetembe egyre több folyóvíz került. Éreztem, hogy süllyedek és végül az iszaphoz ér a karom. Szinte kívülről láttam a testem. A szemeim üvegesen néztek a felszín felé. Számon még pár buborék szökött ki és versenyzett a felszínre. Hidegség öntött el. A cél előttem volt egy karnyújtásnyira, még se érhettem el. Gyermeki gondolat lett volna azt hinni, hogy segítenek rajtam. Elernyedtem. A tegnap este boldog percei jutottak eszembe. Azt mondták kb 4 vagy 5 évet éltem. Igazságtalanságnak tűnik, hogy csak egy este és egy reggel jutott nekem a boldogságból. De elmondhatom, hogy volt valaki, aki szeretett és fiának nevezett. A gondolataim egyre lassabbak lettek és az emlékképek fakulni kezdtek. Végül már csak egy kép maradt. Cornélia. Kétségbeesetten kívántam már a véget. Azt akartam, hogy véget érjen a szenvedés. A mellkasom lángolt. Magamban éreztem a tüzet. Kínjaim elől csak a Cornéliáról maradt emlék volt menekvés. Azt hittem rosszabb nem lehet. De a forróság egyre csak terjedt bennem. A kezem és a lábam is lángolt. Minden izmom feszült és fájt. Amikor a fejemhez ért a meleg szinte robbantam. Sose éreztem még ilyet. Cornélia emlékeiben sincs ilyen. Hihetetlen intenzív fájdalom. De a kín, ahogy enyhült sokkal erősebbnek éreztem magam. Úgy éreztem mindent meg tudok tenni. Nincs lehetetlen. Újra visszatértek az emlékeim. Ám most mérhetetlen dühöt is éreztem. Az igazi édesanyám iránt, aki eldobott, valamint Ryoo iránt, aki a folyóba lökött.
A levegő édes ajándéknak tűnt. Nem tudom hogy csináltam, de nagyobb erőfeszítés nélkül sikerült a partra érnem és amit először láttam az négy kikerekedett szem volt. Az előnytelen változás ellenére azért sikerült Cornéliát és Ryoot beazonosítanom.  A férfi látványa azonban jeges gyűlölettel töltött el! Meglepett az erőm. De főleg az, hogy olyan kicsinek tűntek. Egy magasságban volt a szemünk, holott eddig mindig én néztem fel rájuk. Szó szerint.
-         Hoho Balto... megkostiznád ízletes sárga húúsomat... Lehet, kicsi halmellék ízzel találkozol majd ... Ezen felül nagyon ízletes vagyok... a szúnyogok végül is komáznak.
Földhöz vágni Ryoo-t olyan elégtétel volt, hogy máris elmúlt a haragom. Jól esett belenézni a szemébe, mert láttam azt a sunyi félelmet, de … akkor vettem észre. Nem is engem nézett! A szeméből egy farkas tükröződött vissza, ahogy nagy fehér fogait villogtatva mered rá. Mi folyik itt? Ez lennék én? Lenéztem és megláttam a szőrős mancsokat. Hófehér színe volt, de láttam, hogy feljebb már fekete folt kezdődik. A tóhoz léptem, mert nem is akartam elhinni, amit látok.
A víztükör már nyugodtabb volt. Óvatosan hajoltam felé és első látásra saját magamat is megijesztettem. Pár pillanat kellett, hogy felfogjam, de következőre már bátran néztem a tükörképemet. Így már nem a vérszomjas fenevadat, hanem egy büszke lényt láttam. Gyönyörű, erőt sugárzó és halálos. A tekintetem távolba révedő volt, de nagyon éber. A bundám mintája nagyon tetszett. Különlegesnek éreztem.
-         Balto? Sárga hús? – kérdezi felvont szemöldökkel Cornélia. - Joshua, idejönnél a kedvemért?
Sokkal érdekesebbnek tűnt Cornélia, mint ez a komposzt szagú féreg. Az eredetemről nem tudtam meg sokat Cornéliától, de ősinek és megingathatatlannak éreztem. Önbizalommal töltött el minden percbe, így csak fél füllel figyeltem a két eszementre.
-         Nos… - kezdett bele mondókájába Ryoo – Mivel én varázsló vagyok kotyvasztottam magamnak egy főzetett, amivel tudok a jövőbe nézelődni. Elméletben menni is, de nem szerencsés kipróbálni. A jövőben a hozzám hasonló japánokat sárgáknak fogják hívni. Balto pedig egy farkas és husky keverék. Olyan, mint Josh.
-         De hisz…
-         Nézd csak meg. Íme, egy farkas! – mutatott a vízre, ahol egy vérfarkas képe jelent meg. – Josh pedig itt van életnagyságban.
-         Fura. Az viszont még érdekes, hogy miért fekete és fehér.
-         Ezt még nem tudom…
-         Várjunk csak! A legenda szerint csak egy fehér farkas van és csak annak az utódai lehetnek fehérek.
-         Tényleg. Ki a jelenlegi? Oh, ne!
-         Ne!
-         Lucien… de mit keresett nálatok?
-         Nem hiszem el, hogy a vámpír hercegnőcske – ezt a két szót külön nyomatékkal emelte ki Cornélia. Hangjából éreztem a vak dühöt - ordasa és az én egyik rabszolgám… fuuujjjj.
-         De legalább van egy extra farkasod személyre szólóan.
-         Ugye most csak vicces akartál lenni!
-         Miért is?
-         Talán azért, mert a védőpajzs legyengült, mivel az a sakál bejutott. Lehet, esik a varázserőd drága kontárom!
-         Kizárt! – Ryoo arca olyan hirtelen lett vörös, mint ahogy engem dobott a vízbe.
A látványa olyan komikus volt, hogy muszáj volt nevetnem. A nevetésem azonban inkább hörgésszerű morgásra hasonlított.
-         Remélem jól szóórakozol kölyök! Chh! Még hogy gyengül az erőm …. Nézze meg az ember … - azzal a varázslók gyöngye elindult a háza felé.
-         Ryoo!
-         Mi van? – kérdezte duzzogva.
-         Itt hagytad a tanítványod! Ugye nem akartál nélküle menni sehova sem …
-         Miiii?
Első hallásra nem is tisztult ki, hogy mit mondott. A Szentlélek hanyatt esett bennem, mikor rájöttem sanyarú sorsomra. El se hiszem, hogy Cornélia arra akar kárhoztatni, hogy ezzel a… ezzel a… különccel legyek.
-         A ta-nít-vá-nyo-dat! Mitől lepődtél meg ennyire?
-         Erről nem volt szó… és Én nem…
-         Félsz?
-         Soha! SOHA!
-         Akkor nem jelent gondot ez sem. Joshua nem annyira mérges rád. Végül is csak majdnem meghalt miattad. Meg hát mit tudna ártani egy farkas kölyök a nagy varázslónak?!
-         Nincs másik a környéken, aki foglalkozhatna vele?
-         Még egy ilyen bohóc? Nem, asszem nincs.
-         Bo… bohóc??
-         Igen! Na, sokat sipákolsz még? Hajrá! Meddig várjunk még? Joshua-nak minél előbb meg kell tanulnia a dolgokat, mert így saját magára, ránk és a titkunkra is veszélyt jelent.
-         Corni…
-         Kezdhettek összebarátkozni! Addig én főzök egy teát. Jót fog tenni azt hiszem. Hosszú lesz ez a mai nap.
Amint bement abba a putriba rögtön tudtam, hogy nagyon kínos percek elé nézek. Ryoo nem tűnt a szavak emberének. Na, persze ha komoly dolgokról volt szó. Alapból a szája több szemetet produkált, mint a háztartása.
-         Szóval Joshua ketten maradtunk! Tudod mit jelent, hogy a tanítványom vagy? Nem? Nos, annyit tesz, hogy azt teszed, amit mondok! Nincs megkérdőjelezés! Ha azt mondom, hogy fogj nekem halat, akkor halat fogsz. Ha azt mondom, hogy kinn állsz az esőben, akkor te mosolyogva kimész…
Nem nagyon érdekelt a műsora. Csak azért nem kaptam be, mert tényleg halszaga volt. Egyszer csak Cornélia sikolya töltötte be a levegőt. A testem egyből reagált. Helyből átugrottam Ryoo felett. Másodpercek alatt odaértem Cornéliéhoz, aki addigra már kimenekült a házból.
-         Mi történt? – futott oda Ryoo.
-         Ryoo… hogy tudsz ilyen mocsokban élni?
-         Komolyan egy kis por miatt sikítozol? Merlin szerelmére, te egy dhampyr vagy.
-         Kis? Azt mondtad, hogy egy kis por? Kérlek szépen… igaz, hogy dhampyr vagyok, de ez a mocsok… ez valami brutális. Ez…
-         Mire gondolsz?
-         A macskaszarra a tejben… az egérpotyadékra az asztalon… folytassam?
-         Nem kell! És az különben sem macskaszar!
-         Akkor mi? Hanem macskáé akkor kié? Talán a tied?
-         Ez most komoly? Komolyan azt gondolod, hogy az enyém?
-         Nem tudom! Komolyan mondom, hogy nem tudom, mit gondoljak! Azt tudom, hogy teázni fogok.
-         Hogyan?
-         Beléd semmi illem nem szorult? Majd Te megcsinálod nekem J
-         Komolyan?
-         Igen!
-         És miért is?
-         Azért, mert Én oda be nem teszem többet a lábam!
-         Nem fogom megcsinálni….
-         De!
-         Nem!
-         Joshuaaa!
-         Jól van! Még ilyet! Pöffeszkedő hárpia! Kutya, addig irány! Fuss 10 kört a házkörül!
A futás eleinte nehéz volt. De amint ráéreztem a négy láb adta lehetőségekre szinte szárnyaltam. Szabadnak éreztem magam. Kedvem lett volna elfutni a messzeségbe. Csak futni és nem gondolni semmire. Mintha az eddigi életemet egy bábban töltöttem volna, és most szabadulnék. Ez voltam Én valójában! A szél bársonyosan simogatott végig testemen. Mintha csak üdvözölne. Minden olyan élettel teli lett. Észre se vettem, hogy végeztem a körözéssel. Az új testemben annyi energia tombolt. Csodás élmény legurulni a dombról, amin Ryoo háza volt és elnyúlni a hűs fűben.
-         Joshua! Idejössz? – kérdezte Cornélia nevetve.
A hangját hallva megtaláltam azt, ami még tökéletesebbé tehette ezt a világot. A biztos pontot, ahova a világ végéről is visszatérhetek. Boldogan ügettem oda hozzá. Játék közben Ryoo rengetegszer megjelent egy bögrével. Eleinte olyan szaga volt, amitől menten hánynom kellett, de a későbbiek egész jók voltak.
-         Ryoo, ugye nem gondolod, hogy ezt a moslékot Én meg fogom inni?! Benned nincs semmi maximalitás?
-         Majd megmutatom Én!
Ismét duzzogva elvonult és mikor visszajött új bögre volt nála és a benne lévő „teának” még ha a kinézete nem is, de a szaga legalább tea formájú volt. Cornélia megitta, szóval nem lehetett annyira rossz.
-         Nos, őfelsége? Megfelelt?
-         Igen! De azt mond meg, hogy minek hoztad a sok vacakot?
-         Ezt meg hogy érted? Nekem sem sikerülhet minden!
-         Csupán arra akarnék rámutatni, hogy miért nem varázsoltál egy bögrébe teát? Nem mondtam, hogy készítsd el saját kezűleg!
Ryoo arca ismét elszíneződött, de ezúttal nem csak dühöt tükrözött. Van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában lesz tea a listáján reggelente.
Azt hiszem Ryoo észrevette, hogy nagyon jót derülök rajtuk és személyes kis bosszúnak gondolhatta, hogy kicsit fárasztóbb feladatokat adott. Azonban ez fordítva sült el. Nagyon élveztem.
-         Szünet kölyök! Nehogy anyuci begőzöljön, hogy kifacsarva adlak vissza!
-         Nagyon gondoskodó vagy drága Ryoo! – szólt oda integetve Cornélia!
Ahogy odaértünk egyszerűen annyi mesélni valóm támadt és eddig, mint mindig meg se szólaltam. Most azonban…
-         Anya láttad, hogy milyen gyors voltam? Olyan volt mintha repülnék!
Hirtelen elfogyott a mondhatnékom. Én beszéltem, de nem a megszokott kisfiús hangomat hallottam. Ez a hang mély volt és kb olyan, mint Ryoo-é. Ám nem ez volt, ami a torkomra forrasztotta a szót. Megint a két szemszörnnyel álltam szemben. Lehet szólnom kéne majd nekik, hogy ez nagyon előnytelen.
-         Ez… beszélt…
-         Ez… te is hallottad?
-         Igen…
-         Na, jó! – fakadt ki belőlem – Mi van, ha beszélek? Ti is beszéltek! Ha jól tudom előtte is tudtam.
-         Joshua, a vérfarkasok farkas alakban nem szoktak… beszélni. Morogni igen meg a többi farkas dolog. Egyedül azzal tudnak kommunikálni, aki szinten tartja a vérüket. Csak az a személy érti, de Ő is csak telepatikusan.
-         Összegzésképpen tehát akkor Lucien a valószínűsíthető apuci, aki egy oltári beképzelt seggfej és ráadásul még beszélsz is! Ez fantasztikus! Látod Cornélia most már alig várom a kiképzést.
-         Jajj Ryoo!
-         Ugyan ugyan nem kell megköszönni! De most… Joshua, ennyi elég lesz mára. Ez az első átalakulásod. Nem kéne a szervezeted megterhelni.
-         Mondhatnék egy egyszerű ám mégis prózai kérdést? – kezdtem bátortalanul.
-         Hát persze!
-         Hogyan fogok visszaváltozni?
-         Egyszerűen. Cornélia drága, megkérhetnélek, hogy gyere ide?
-         Mit találtál ki már megint?
-         Nos. Mivel Joshua még nem tudja irányítani az átváltozását, íme, a megoldás. Ez itt Joshua része – azzal elővett egy nyakörvszerű szíjat – ez pedig a tied édesem. – azzal Cornéliának adott egy gyönyörű karkötőt.
-         Ooohhh … és ez konkrétan hogyan működik?
-         Ott van egy kis pöcök. Ha Josh farkasként megvadulna akkor kell benyomnod.
-         Mi fog történni?
-         Fájdalmat fog érezni. Mivel farkas, ezért ha elborul az agya, nem tud emberien gondolkozni. Ha esetleg egy emberre irányul ez a düh az könnyen tragédiához vezethet. Ezen felül, ha a medált a nyakörv csatjához érinted Joshua visszaváltozik eredeti alakjára.
-         Értem. Van még más is?
-         Igen. Látod azt a kis piros követ? Ha azt elforgatod, akkor Joshua fél órán keresztül nem lesz képes átváltozni.
-         Ez meg minek? És ha magától elfordul majd? Akkor mit csinálunk?
-         Nem tud magától fordulni. Ez a kő csak akkor működik, ha a karkötő viselője fordítja el. Hasznos lehet, ha jönnek hozzátok vendégek vagy egyéb eseményekkor, ami stresszt okozhat neki és esetlegesen kiválthatja az átváltozást.
-         Köszönjük Ryoo!
Amikor a karkötővel felém közeledett tudtam, hogy megint a régi gyenge ember leszek. Már most hiányzott ez a sebezhetetlenség, ez a szabadság.
-         Josh, holnap is eljövünk. Akkor újra farkas lehetsz. De most muszáj, mert az emberek eléggé meglepődnének egy 1 – 1,5 méteres farkason.
A visszaváltozás fájdalommentes volt. Csak belül éreztem valami ürességet. Már nem mondhattam magam a táj részének. Az érzékszerveim letompultak és hiányzott valami, aminek nem tudtam még nevet adni. Egyetlen dolog, amit vártam, hogy holnap újra itt legyek és farkas lehessek.
-         Mi van kölyök? Hiányzik, mi? Rá se ránts! Leszel te még eleget farkas. – nevetett egy jót rajtam Ryoo, de én nem éreztem ilyen mulatságosnak a dolgot. Legszívesebben sírtam volna.
-         Jajj picikém, nem kell úgy elkeseredni! Ryoo, te meg ne cukkold! Azt hiszem, mi most haza megyünk. Rony már biztos vár.
-         Ryan hol van? Megint teheneket vesz?
-         Igen, de fogadni mernék, hogy megint tehén nélkül jön vissza.
-         Ha gondolod, megnézhetjük a kristályban, hogy éppen mit csinál.
-         Köszönöm, de nem kell. Pontosan tudom, hogy mit csinál, és ha nem lenne Rony apja már rég kidobtam volna. De legalább nyugtunk van tőle és a két gyereknek sem kell annyira feszélyeznie magát.
-         Apropó Rony. Megcsináltam neki, amit kértél. Elviszed?
-         El is készült? Hát persze. Örülni fog neki.
-         Rendben máris hozom.
-         Ryoo, én kérdeznék valamit.
-         Mit szeretnél én kis angyalkám?
-         Mi az, ami legyengíti a vérfarkast?
-         Nos … mondják az ezüstöt, de fajtája válogatja. Aztán ott a szent föld dolog. Ez biztos, hogy minden farkasra vonatkozik, szóval ne vidd templomba. Aztán van még egy növény, amit nem bírnak, de mi is az … jujj nem jut eszembe.
-         Hogy néz ki?
-         Kékeslila szirmai vannak…
-         Kék sisakvirág?
-         Pontosan. A farkasok semmilyen alakjukban nem bírjak. Ha a közelükben van megbolondulnak tőle és elvesztik a kontrollt, ha hozzáérteted marja a bőrét és ha a szervezetébe jut, akkor a bevett mennyiségtől függ, hogy mi fog történni. kisebb adagnál csak enyhén rosszul lesz. Közepesnél már 50% esélye van, hogy meghal. Nagy dózis végzetes.
-         És mennyi a nagy?
-         3-4 virágfej.
-         És a környéken nő ilyen virág?
-         Nem tudom. Már nézegettem, de nem találtam.
-         Ez egy jó hír legalább.
-         Az. Szerintem jó lenne, ha a vámpírok minél később vennék észre Josht. Náluk biztos van ilyen virág és valószínűleg nem haboznak használni.
-         Szerintem nem bántják Josht.
-         Mert?
-         Gondolj bele! Lucien a legerősebb farkasuk. A farkasok generációról generációra erősödnek. Még ha Josh embertől született is attól még lehet, hogy talán Luciennél is erősebb. Nagyobb esélye van, hogy maguknak akarnák, mint hogy megöljék.
-         Van benne igazság. Jó gondolat.
-         Nekünk viszont mennünk kell.
-         Igen. Minden nálatok van?
-         Hát persze. Szia Ryoo!
-         Sziasztok!
-         Jah és Ryoo! Takaríts ki mire legközelebb jövünk. Annyi romlott növényed van meg ilyesmik. Egyszer úgy is meg kell csinálnod. Hogyan akarsz így családot alapítani?
-         Kimondta, hogy akarok?
-         A babaszobaterv, ami a konyhában van az asztalon. Ha a varázsnövényeidet elpakoltad küldhetek neked segédeket.
-         Szobalányokat?
-         Így is mondhatjuk.
-         Még meglátom.
-         Rendben!
A hazafelé vezető út szomorkásan telt. Cornélia próbált felvidítani, de nem járt sikerrel. Szerinte ez normális, ahogy reagálok erre az egészre. De nem értheti! Ami lettem… amivé váltam… az vagyok Én. Nem ez. Gyengének és sebezhetőnek érzem magam és az is vagyok.
Hirtelen megállt a lovaskocsink - ezzel kizökkentve a gondolataimból - már tudtam, hogy baj van. Cornélia is nagyon feszült lett.
-         Josh, maradj itt bent és akármi történik, akármit hallasz, ne gyere elő! Megértetted?! – először láttam Cornélián ezt az érzést. A félelem és a magabiztosság jótékony álarcát. Amikor kiszállt a kocsiból már semmi félelem nem látszott rajt. Legyőzhetetlen volt.
-         Nocsak! Ryyix úrhölgy. Kihitte volna, hogy pont önnel találkozunk ezen a szép napon. Micsoda véletlen, nem fiúk?
-         Hagyd abba a kaján vigyorgást, mert csak még ostobábbnak tűnsz! Mit akarsz?
-         Mit mondtál, te kis szuka?
-         Jól hallottad!
-         Majd Én mindjárt megmutatom neked!
Hallottam, ahogy kiabálnak és habár segíteni akartam megígértem, hogy a kocsiban maradok. A lovak nyerítettek és patáikkal doboltak. Tudtam, hogy valami nincs rendben.
Egyszer csak a kocsis fájdalmában felkiáltott és szemeim előtt láttam, ahogy Cornéliát megpróbálják az erdőbe vonszolni. A düh csak úgy robbant bennem. Újra átjárt a tűz, de ezúttal nem fájt. Sőt! Olyan volt mikor az ember alámerül a kellemes vizű patakban. Körbefont és teljessé tett. A kocsi nem volt elég nagy a farkasnak és amint az átváltozás közben a kocsi recsegni, ropogni kezdett és egy könnyed mozdulattal széttörtem. Négyen voltak. Az egyikük elindult felém és mire odaért hozzám farkassá változott. Akkora lehetett, mint Én. Látszott, hogy képzett harcos, de nem féltem nekimenni. Amint fogaink elővillantak valami különleges érzés öntött el. Nem az ellenfelem állt előttem, hanem a zsákmányom. Őrült vágyat éreztem, hogy bele harapjak, és addig szorítsam, míg el nem ernyed. Érezni akartam a vér fémes ízét, a szemeibe költöző félelmet, mikor rájön innen nincs menekvés. A vágy olyan szinten tört rám, hogy nem tudtam várni. A hirtelen támadás meghökkentette ellenfelem. Ügyesen tért ki támadásaim elől, de nem sértetlenül. Lenyaltam a számon marad vért. Ettől csak még jobban akartam. Újra és újra megsebeztem. A lábai reszkettek és láttam a félelmet nagy opálos szemeiben. Nyüszített, mintha segítséget várna vagy kegyelmet, de hasztalan. A többiekre nem is figyeltem. Csak őt láttam, a sebeiből patakzó vért és a rettegés szagát.
-         JOSHUA!! – sikoltotta Cornélia. – VÁRJ!
A hangja épp akkor ért el hozzám, mikor álkapcsom fogóként feszült ellenfelem nyakán. Ahogy szorítottam éreztem az ütőérének vad dobogását. Ez a kétségbeesett hang azonban kitisztította a fejem és elnyomta az ölés iránt érzett szenvedélyemet. Az áldozatom azonban egy percre se engedtem el.
-         Alkut ajánlok fiúk! Ha eltűntök és soha többet nem jöttek a környékre, akkor Joshua el fogja engedni. Ellenkező esetben nem!
-         Nem jövünk soha többet! Esküszünk! Nem lesz velünk gondod, csak engedd el!
-         És a környék lakóit is békén hagyjátok! Nincs több támadás a részetekről!
-         Igen! Mindent, amit csak akarsz! Csak ne bántsd James-t.
-         Joshua! –fordult felém. Most először néztem a többi jelenlévőre. A vámpír, aki az előbb olyan vadul rángatta Cornéliát, most térdelt és könnyes szemmel nézett minket. A többiek arcán páni félelem látszott. – Engedd el! Kérlek!
A gondolat, hogy elengedjem szóba se jöhetett.
-         Joshua! Engedd el! Nem lesz velük több gond! Már megbánták, amit tettek! Engedd el szépen! Az Én kedvemért! Nagyon boldog lennék, ha megtennéd nekem! – miközben beszélt lassan odasétált hozzánk. Egy percig sem félt tőlem. – Legyőzted. Látod? De nem szabad megölnöd. Azok ott igaz, hogy rosszul cselekedtek, viszont már megbánták. Ha most megölöd őt, akkor sok szomorúságot okozol. James épp úgy érez irántuk, mint te irántam. Védeni akarta őket, mikor kiállt ellened. A kedvemért! Őt is várják haza! Ne akarj olyan lenni, mint ők. Kérlek!
Megsimogatta véres orromat és közben másik kezével James-t is. Szépen lassan letettem James-t a földre és elengedtem, de nem emelkedtem el felőle. Morogni kezdtem a fülébe míg Cornélia biztonságba nem került egy esetleges támadástól. James egyértelmű jelét látva, mi szerint elismeri, hogy erősebb vagyok, kezdtem megnyugodni. Amikor a vámpírok szabad utat kaptak egyből odarohantak. Szólongatták és próbáltak segíteni neki. A véres testre nézve már megbántam, amit tettem.
-         Segítsetek, kérlek! James… ígérjük, hogy segítünk, mindent megteszünk… csak segítsetek! Ő… őő… nem halhat meg!
-         Ha most odamegyek, és segítek, mi garantálja, hogy nem fogtok megtámadni?
-         Nem fogunk! Csak segíts neki!
Cornélia odaült James mellé és a sebzett nyakát kezdte simogatni.
-         Nem lesz baja! Minden rendben lesz James. Hozzatok ide valamit, ami kötésnek használható a kocsi maradványaiból.
Cornélia nagyon szakszerűen csinált mindent. Először megnyugtatta Jamest.
-         James, Cornélia vagyok. Segíteni szeretnék, de ahhoz vissza kell, hogy változz! Menni fog?
A farkas lassan és fájdalmasan bólintott. Szép lassan sikerült neki visszaváltozni. Azonban amint emberi alakot öltött, a fájdalom, amit a farkas már nem érzett az most teljesen ránehezedett. Le kellett fogni. Cornélia adott neki valamilyen növényt és elmagyarázta, hogy fájdalomcsillapító hatása van. A sebek kezelése közben hol énekelgetett valamilyen gyerekdalt, vagy a növény hatását ecsetelte, amit éppen használt. Közben a vámpírok eszkábáltak egy furcsa szerkezetet, amire majd James-t fektetik.
-         Készen is vagyunk! – mosolygott Cornélia Jamesre – Nagyon ügyes voltál! A kötéseket majd cserélni kell, ahogy a varratokat is. Ezenfelül jó lenne, ha napi háromszor le lenne fertőtlenítve. Ahol éltek gondolom, van gyógyító. Ő majd tudja, mit kell tenni. Nem lesz baja. Hamarosan olyan lesz, mint új korában.
-         Nagyon köszönjük!
-         Nincs mit!
-         Cornélia … mi … szeretnénk elnézést kérni. Azok után, ahogy viselkedtünk más biztos nem maradt volna itt segíteni. Tényleg…
-         Semmiség! Nagyon vigyázzatok rá. Ne terheljétek nagyon mostanság. Ma pihennie kell.
-         Meg lesz! Nagyon fogunk rá vigyázni.
Ahogy elmentek csak néztem utánuk. Nem a megszökő zsákmányt láttam, hanem a sebzett ellenfelet. Cornélia integetett nekik, majd mikor már nem látszottak odament a kocsishoz, aki viszont már élettelenül hevert a fűben. A lovak még mindig a kocsi romjaihoz voltak kötve így nem tudtak elmenekülni.
-         A családjának joga van, hogy eltemethesse. Haza kell vinnünk szegényt! – mondta, miközben hátra se nézett rám. Biztos nagyon dühös, amiért megszegtem, amit mondott.
-         Cornélia… én…
-         Ne mondj semmit! Joshua azt mondtam, hogy maradj a kocsiban!
-         Igen de…
-         Csend! Még nem fejeztem be. Nagyon örülök, hogy nem így történt. Megmentettél. Köszönöm. Azonban lenne egy kérdésem. Mit éreztél, mikor harcolni kezdtetek?
-         Én? Vágyat, hogy … megöljem.
-         Gondoltam. Ezzel nincs semmi baj, nem kell szégyellned magad. Azért kérdeztem, mert olyan támadásokat csináltál, amiket mások évekig gyakorolnak, mire tökéletesen megy nekik. Te meg egyből… nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod!
A meghitt pillanat után gyorsan eltűntettük a csata nyomait és a lovak megnyugtatása után a kocsi még épp darabkájára fektettük a kocsis holttestét.
-         Joshua, - nézett fel rám pajkos szemekkel Corni – tudod már kislánykorom óta szerettem volna kipróbálni, de nem volt alkalmam. – itt egy kis szünetet tartott – megengednéd, hogy… felüljek a hátadra?
Először kicsit komikusnak éreztem a kérdést, de a nagy gyermeki tekintetét meglátva tudtam, hogy komolyan gondolja. Hogy is utasíthattam volna vissza? Amikor felült a hátamra azt hittem nehéz lesz. Valójában alig vettem észre, hogy ott van. A lovakat a szárnál fogva vezettük magunk után és így indultunk hazafelé. Csodás érzés volt újra farkasként.
A háztól pár méterre aztán Corni leszállt rólam és újra emberré változtatott. Tudtam, hogy muszáj, de akkor is rossz volt. Otthon nagy keveredés támadt mikor megláttak minket. Mindenki elszörnyedt, mikor elmeséltük, hogy rablók támadtak ránk. A halott kocsist elvitték egy kis kunyhóba. A család nagyon köszönte, hogy nem hagytuk ott. Bennem azonban mély érzelmeket keltett a halott látványa. A víz alatt saját magamat is ilyennek láttam. A test elernyedve, mint egy rongybaba, a szemei pedig fátyolosan merednek egy megfoghatatlan messzeségbe. Olyan, mintha a távozó lelke után nézne.
Egyszerre belém hasított az érzés, hogyha előbb lépek, most a kocsis élne és mellettünk jött volna. Könnyeket csalt a szemembe ez az érzés. Hibásnak éreztem magam.
A ház felé tartottunk, mikor megéreztem azt az illatot, amit először éreztem életemben. Az édesanyám illatát. Engem nézett, de a szemeiből csak a gyűlöletet tudtam kiolvasni. A féltékenységet. Olyan érzésem támadt, hogy sose fogom megérteni mit miért tesz. Nem is foglalkoztam vele. Cornélia mellett büszkén léptem be a házba, ahova Ő sose fogja betenni a lábát.
Bent Rony egyből Cornélia nyakába ugrott.
-         Jól vagy anya?
-         Igen kincsem. Minden rendben! Jó voltál?
-         Igen! Képzelt Nanny-vel csináltunk sütit.
-         Komolyan, és finom lett?
-         Nem tudom. Még nem kóstoltam meg. Veled együtt akartam.
-         Rendben van kicsim. Josh, gyere.
Nem kellett gondolatolvasónak vagy mentalistának lennem, hogy tudjam, Rony egyáltalán nem akarja, hogy én is menjek. Jelen pillanatomban azonban meg tudtam volna enni még a vasat is. Eme tény fényében nem igazán érdekelt Rony kicsinyeskedése.
-         Rendben!
A kisasszony méltatlankodó tekintete Cornélia mögött valami belső vidámsággal töltött el. Nem akartam rosszba lenni vele, de ez most szükséghelyzet.
A továbbiakban nem történt semmi váratlan. A nap nagy részét átaludtam. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Álmomban farkas voltam és nem létezett számomra lehetetlen. A szép álmok hamar elszállnak. Egy kis kéz könyörtelenül rázni kezdett, míg ki nem nyitottam a szemem.
-         Te mit képzelsz magadban úgy mégis?
-         Mi?
-         Jól hallottad! – toporgott mellettem Rony.
-         Nem tudom, mire gondolsz! – próbáltam továbbra is közömbös maradni.
-         Nem? Hadd magyarázzam el neked! Elhiszem, hogy rossz neked, hogy az anyukádnak nem kellettél, de attól még nem kell másét lenyúlni! Ő az én anyukám és nem a tied! Világos? Tudod nem is csodálkozom, hogy ott hagyott. Biztos már előre tudta milyen kibírhatatlan kis kullancs leszel!
Amikor elkezdett beszélni még csak ledöbbentem. Mikor az anyám szoba került már kezdtem ideges lenni, de az utolsó mondata után már nem tudtam visszafogni magam. Olyan erővel sikerült őt pofon vágnom, hogy leesett az ágyról. Mire földet ért kezem már a száján volt.
-         Ha sikítani mersz vagy panaszkodni ennél rosszabb is lesz! Soha többet ne merd az anyámat a fejemhez vágni, mert eszem ágában sincs Cornéliát elszeretni tőled! Sőt, ha egy csöpp kis eszed lenne, akkor magadtól is tudnád, hogy képtelenség volna. Jobban szeret téged, mint a saját életét! Az meg, hogy most egy kicsit pátyolgat, az tudod, azért van, mert nem mindenkinek van aranyból a kerítés, mint neked! A semmiből a nyakamba szakadt ez az erő, amit irányítanom kell, és amivel majd a féltékeny segged fogom védeni! Tehát azt javaslom, hogy amíg ez nem megy, addig bírd ki! Most pedig kimész a szobából és ezt elfelejtjük! Új lappal indulunk és remélem, még egy incidensre nem kerül sor!
-         Hogy mertél megütni? Anya úgy is észreveszi majd!
-         Ha észreveszi, akkor észreveszi! Na, menj ki!
-         Ez az én házam és nem hagyom, hogy csak úgy kirakj innen!
-         Azt mondtam, hogy kotródj innen különben… - kiáltottam rá.
-         Különben?
-         Ne akard tudni! Most jobb, ha kimész!

Végül is én mentem el. Nem akartam bántani! Veronica sem rossz csak éretlen! A hűs késő délutáni szélben minden gondom egy perc alatt tovaszállt. A gondolataim kitisztultak és így végig merenghettem, hogy mi is történt velem. Legszívesebben átváltoznék, és ma még utoljára futnék egy nagyot. Nem is kellett volna több. Az első átváltozásom óta azt vettem észre, hogy még ebben a gyenge testben is jobbak lettek az érzékeim. Hallottam, ahogy a konyhában készül a finom vacsora és a szél kedvesen felém fújta az illatát, ahogy a pandúrok a sok rabszolgát – köztük az anyámat is – a kunyhókba terelik. A zúgolódó tömeg morgása és fáradt ásításai betöltötték a terepet. Csak egy kis madár dala finomította az amúgy fülsértő zajt.
Cornélia éppen a komornyikkal beszélgetett. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy gondoltam Rony nem panaszolt el semmit sem. Fogalmam sincs meddig állhattam ott a verandán mikor egy idegen halk zajra lettem figyelmes. Amint a hang felé fordultam egy opálosan világító szempárt vettem észre a bokrok mögött. Emlékeztem egy ilyen tekintetre. Csak egy lénynek vannak ilyen szemei. Egy vérfarkas volt a bokrok mögött és engem nézett. Nagyon megijedtem. A szemmagasságából ítélve nagyobb volt, mint délutáni ellenfelem. Megérezhette hirtelen támadt félelmemet, mert egy lépést tett előre és a holdfény megvilágította fehér mancsát. Cornéliára gondoltam és Ronyra. Még egy lépést tett felém. Annyira akartam átváltozni, mert éreztem, hogy az új családom veszélyben van. Mire észbe kaptam ott állt a földúton. Hófehér bundája volt. Tudtam, hogy ki ő és valószínűleg Ő is megérezhetett valamit. Sokáig meredtünk egymásra. Egész végig azon törtem az fejem, kotorásztam a gondolataimban, hogy hogyan tudnám elzavarni.
-         Oh! Látom felismertél! Remek! Ez a koszos dhampyr tehát beszélt rólam. Képzelem miket mondhatott. Na, látom a szemeden, hogy értesz. Nem hittem volna, hogy farkas leszel kölyök! Ne… ne törd azt a pici fejed ilyen ostobasággal. Még ha átalakulnál se lennél elég. Azt a korcsot legyőzhetted puszta vérszomjjal. Én olyan naiv semmirekellők hulláiból csinálok kerítést, mint most Te!
-         Mit akar itt? – vágtam a szavába.
-         Milyen kis türelmetlen. Hát lemagázol engem? Ez új. És nagyon pimasz. Ez tetszik. Kamilia már várja, hogy…
-         Nem!
-         Mi?
-         Azt mondtam, hogy nem! Nem hagyom el Cornéliát!
-         Mi folyik ott Josh? – lépett ki Cornélia az ajtón.
-         Öööhm… - már kezdtem volna, hogy ki van itt, mikor rádöbbentem, hogy megint egyedül vagyok. Lucien, vagyis az elméleti apám, már rég elment. – én csak… hangosan gondolkoztam… azt hiszem…
-         Biztos? Nekem úgy tűnt, hogy beszélgetsz valakivel.
-         Nem, nincs itt senki. Látod?!
-         Jól van kicsim! Gyere be! Még a végén megfázol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése